14

A Szent Barbara-kápolna
Augusztus havának 5. napja, este

A VIHAR VÁRATOTT magára. Bár már dél óta komor, fekete felhők gyülekeztek az égbolton, valahol a tengeren dörgött kegyetlenül, és csapkodott az istennyila, a városra mégsem hullt egy csepp eső sem. Melchior átsétált az esteledő, viharra készülő városon, fejében különös gondolatokkal. Nagyon szeretett volna beszélni Dorn bíróval, lett volna kérdeznivalója bőven, a bíró azonban nem volt a kamarájában. Melchiornak erre jobb ötlete támadt, a Kovácsok kapuja felé vette az irányt, átment a pompás bolthajtás alatt és az előkapun, és kiért a délre tartó országút kezdetére, melynek két oldalán a városlakók léckerítéssel körbevett kertecskéi sorakoztak, távolabb pedig a Szent Barbara-kápolna temetője terült el. Errefelé volt Melchior kertje is, amit még apja vásárolt a várostól, és ahová aznap nem jutott ideje kimenni. Az eső bőségesen megöntözte növénykéit, nemsokára nagy munka vár rájuk Keterlynnel, be kell takarítaniuk a termést, leszedni a növényeket, fölaggatni őket száradni és előkészülni a hosszú télre. Igen, közeleg az ősz, ami sok munkát ad a patikusnak, ősszel futnak be a kikötőbe az utolsó hajók, a kereskedők meghozzák a rendelést, orvosságokat, gyógynövényeket, olajokat, be kell szerezni a tüzelőt, mert hamarosan beköszönt a kegyetlen északi tél, megannyi új betegséggel és nyavalyával – mindez azonban várhat még néhány napot.

Elhaladt a kapu előtti vízimalom tavacskája mellett, és tovább baktatott a kavicsos úton, mely mentén néhány kocsma és fogadó várta a kései utazókat, akik a városkapun kívül rekedtek. Ezután átvágott a Barbara-kápolna temetőjén, ahol egy szerény kereszt alatt apja pihent, és ahol talán illett volna lelassítania lépteit, hogy apja sírjánál elmondjon néhány imát, felidézze tanításait, ahogy azt máskor tette, ma azonban nem ennek volt itt az ideje. Ma este más feladata volt.

A Barbara-kápolna nem volt nagy, és bár olykor templomnak nevezték, csöppet sem hasonlított sem a Szent Miklós- sem a Szent Olaf-templomra, szerény, bolthajtásos épület volt, fehérre meszelt kőfallal, alacsony toronnyal, akkora csak, mint egy kisebbfajta ház a városban. Ide imádkozni jártak, két egyszerű oltárát a város szegényebb kézművesei tartották fenn. A kápolna körüli temető azonban nagy volt, egyfelől a Kovácsok kapuja melletti vízimalom határolta, másfelől a város és a Dómhegy határmezsgyéje, melyet a Szent Antal-hegyen magasodó bitófa és egy kőkereszt jelölt, a másik irányban pedig elnyúlt az országúttól a nyugati homokdűnékig, ahol a város akasztófája állt. A Barbara-temetőben egyszerűbb népség lelt végső nyughelyére, mert itt a temetkezés nem volt drága, és csak a kézműves céhek rendeltek szerény gyászszertartást a kápolnában… A többi halottat anélkül, a lehető legegyszerűbben temették el. Ha az elhunyt rokonainak volt néhány petákja a kápolna sekrestyése és kántora részére, akkor a sírnál tartottak egy rövid búcsúztatót, ennek híján, vagy ha a halottnak nem voltak rokonai, akkor a rongyos lepelbe csavart holttestet egyszerűen lebocsátották a sírba, azon a pénzen, amit város a kápolnának adott. Ez volt mindenkinek a legjobb, hiszen nem maradtak temetetlenül a holtak, így betegségek terjedésétől sem kellett tartani.

Alacsony kőkerítés választotta el a temetőtől a kápolnát, melynek végéhez faépítményt toldottak hozzá, itt várták a halottak a temetést. Ha járvány szedte áldozatait a városban, vagy más okból kifolyólag gyűlt össze túl sok holttest, akkor azokat egyszerűen egymásra halmozták, míg a város által fizetett sírásók el nem készültek a nagy közös sírgödörrel.

Ez volt a város legnagyobb temetője. Több száz névtelen halott pihent itt, akik keresztény emberhez méltó temetésének megfizetésére nem találtak senkit.

Melchior megkereste a kápolna sekrestyését, hogy megtudakolja, hozott-e ide tegnap éjjel a városi őrség egy holttestet, és mi lett vele. Kiderült, hogy semmi nem történt még, ott hever a halottasházban, egyetlen rokona sem jelentkezett, és másnap reggelre tervezték, hogy elföldelik a homokdűnék mögötti egyik zsellércsalád két gyermekével együtt, akik valamilyen mérgezésbe haltak bele, nagy éhségükben biztosan gombát ettek az erdőn, könyörüljön rajtuk a Szent Szűz!

– Az a csavargó is ott fekszik, bár valaki már megelőzte a patikárius urat – vetette oda a sekrestyés, majd visszasietett az oltárhoz, magára hagyva Melchiort a kérdéssel, hogy kicsoda, és milyen értelemben előzhette meg őt.

Nem sokkal később Melchior ott állt a hideg, rideg halottasházban, ahol a rothadás és poshadás bűze mellett édeskés hullaszag is facsarta az orrát. Újra szemügyre vette a különös ifjú holttestét, aki szúrt sebeibe halt bele a Kerekeskút utcában. Mikor egy pillanatra lehunyta a szemét, ismét felrémlettek előtte az éjszakai események. Megannyi halottat látott életében, olyat azonban ritkán, akit néhány perccel azelőtt szólított magához az Úr. Az a holttest meleg volt, lelke nem járhatott még messze. Valaki háromszor mellbe és hasba szúrta, háromszor, nagyon mélyen, gyűlölettel, a gyilkolás vágyával; a sebekből csak úgy ömlött a vér, ami nem alvadt még meg.

Melchior megrázta a fejét, és elhessegette magától iménti gondolatait. Most meg kell vizsgálnia a holttestet, mert a test rengeteget elárul az emberről. Az olyan test is, ami temetésre vár, és rég elhagyta a lélek.

Az ifjú tetemét egy szakadozott lepelbe csavarták. Melchior kibontotta. A holttestet lemosták, de nem valami alaposan, a sekrestyés bizonyára csak ráborított néhány vödör poshadt vizet, így maradt még rajta mocsok és vérnyom bőven. Itt feküdt különösen sovány, szinte csont és bőr, színtelen, csökevény testtel, meghatározhatatlan korú arccal, ami éppúgy lehetett egy férfié, mint egy fiúé.

Melchior először az arcát vette szemügyre, és próbálta felidézni, ki lehet. De nem, teljesen biztos volt benne, hogy ő ezt az arcot az életben nem látta. Ha pedig soha nem látta sem ő, sem a városi őrség tagjai, akkor a fiú nem idevalósi. Az arc most még vékonyabbnak és furcsábbnak tűnt, beesett, lehunyt szemmel, halotti nyugalmában is szinte kétségbeesett és panaszos. Melchior ujjával megérintette a fiú arcbőrét, de szőrszálaknak nyomát sem érezte. Kellett volna egyáltalán lenniük, miután kiherélték? Melchior erre nem tudott választ adni. Ám a koponya formája és a kifejlett csontozat azt sejtette, annyira nem is fiatal, hogy egyáltalán ne nőne még a szakálla. A fogak? A fogaknak sokat el kellene árulniuk az ember koráról, és Melchior nem emlékezett, hogy akkor, ott, fáklyafénynél megvizsgálta volna a fogait. Szétfeszítette a halott ajkait. Igen, ezek a fogak, vagy legalábbis ami megmaradt belőlük, nem gyermek fogai voltak. Sárgák, lyukasak, egyik-másiknak csak a fele maradt meg, melyek arra engedtek következtetni, hogy keveset és szegényesen evett, többnyire bizonyára csak romlott ételt. Melchior még most, a hullaszag mellett is érezte a halott szájából áradó bűzt.

Ekkor azonban felfigyelt valamire. Közelebb hajolt a tetemhez, és szétfeszítette az állkapcsát. Szegény párának nem volt nyelve! Ahogy a nemi szervét, úgy a nyelvét is levágták, valószínűleg egész régen, a vérzést pedig feltehetőleg tüzes vassal állították el.

A halott mellkasán azonban sokkal több seb éktelenkedett, mint amennyit Melchior a sötétben látott. Horzsolások, karcolások, marások, korbácsütések, vágások nyomait fedezte most fel. Úgy tűnt, mintha néhány elfertőződött sebet égetéssel próbáltak volna rendbe hozni, és mikor közelebbről szemügyre vette, látta, hogy egyik-másik seb körül megsárgult a bőr. Melchior érdeklődve vizsgálgatta a sebeket, némelyiket mintha gyógyítgatták és dörzsölték volna, sőt enyhe mentaillatot is érzett. A holttest vékonyka karján körkörös sérüléseket fedezett fel, a bőr ott ledörzsölődött, néhol annyira, hogy el is fertőződött.

Melchior megcsóválta a fejét, nagyon nem tetszett neki ez a holttest, ami kínokról és fájdalomról, gyűlöletről és szenvedésről mesélt. Ennek a szerencsétlennek a története borzalmakkal volt teli, gyötrelmek kísérték életét, ami két nappal azelőtt a Kerekeskút utcában, az Unterrainer-ház előtt ért véget, néhány száz lépésnyire Melchior otthonától.

Ekkor lerántotta a leplet a halott lábáról, és sóbálvánnyá dermedt a döbbenettől. Próbálta felidézni, milyen volt a halott lába, és meg volt róla győződve, hogy a lába valódi volt. A szerencsétlen egy zsákvászonból varrt köpönyeget viselt, amiből ő egy darabkát ki is vágott – a tetem most természetesen mezítelen volt –, a köpeny ösztövér térdéig ért. A köpönyeg alatt felfedezték, hogy hiányzik a nemi szerve, a lába viszont… Igaz, lábát akkor nem vizsgálta meg tüzetesebben Melchior, de biztos volt benne, hogy volt a lábán valami, rongyos szandálféleség vagy efféle, különben észrevette volna, biztos, hogy észrevette volna.

A halott bal lábfeje le volt vágva. A jobb lába a sípcsont fölött szintén fel volt sértve, a körmei hosszúak, sárgák, hajlottak, több helyen is a húsba mélyedtek, a bal lába azonban hiányzott, csak a csonkja látszott, lógó bőrcafatokkal, ahol levágták.

Hogy lehetek ilyen ostoba!, gondolta Melchior. Hát persze hogy akkor éjjel még megvolt a bal lába. Ha akkor vágták volna le, mindennek csupa vérnek kellett volna lennie, és ami a legfőbb – halála után vágták le a lábát, ebben biztos volt. Eleget boncolt tetemeket ahhoz, hogy tudja, hogy is néz ki a holttesten ejtett seb. Valaki megelőzött, igen, most értette meg a sekrestyés szavait. Valaki levágta ennek a halott csavargónak a bal lábát, de hogy ki és minek, arra Melchior nem tudott választ adni. Egyetlen receptet sem ismert, amelyben szerepelt volna egy ilyen vézna, ványadt legényke bal lábfeje, vagy akár annak húsa, csontja, esetleg lábujjkörme. A gyógyhatású emberi testrészeknek általában egészséges embertől kellett származniuk, nem ilyen csenevésztől… Igaz, volt néhány különleges recept, ami meghatározta a halál időpontját és módját, példának okáért akasztást teliholdkor vagy gyöngyvirágmérgezésben meghalt szűzlányt írt elő, esetleg összenőtt szemöldökű férfit, akinek ezüsttőrrel vágták el a torkát. De nem volt olyan recept, amelyben csenevész, kasztrált férfikezdemény bal lábfeje szerepelt volna. Legalábbis az orvosok és patikáriusok által használt receptek között nem volt ilyen, de nem ők ez egyetlenek, akik hullát boncolnak, hasított hirtelen Melchior tudatába.

Vannak olyan orvosságok és gyógyszerek, amit minden medikus elismer, ősi tudások, melyeket Johannes Platearius jegyzett le Cureaejében, amikről írt Copho és Ferrarius, Trota pedig a Practica Secundum Trotamban, amiről említést tettek a salernoi asszonyok és Bingeni Hildegard. De vannak másféle, sötét tanítások is, amit fekete mágiának neveznek, vannak ismeretek és eljárások, amitől óva intenek a bölcs férfiak, mert azok megmérgezik az ember lelkét, tisztátalan, istenkáromló, eretnek tudás az ilyen, boszorkányság. Melchiornak apja a lelkére kötötte, hogy óvakodjék az effajta tanításoktól, bár számára ezek nem voltak egészen ismeretlenek, fiának azonban nem akarta átadni, vagy túl veszélyesnek tartotta őket.

Melchior érezte, hogy mennie kell. Szédelgett a hullaszagtól, és alig kapott levegőt. Még egy utolsó pillantást vetett a boldogtalan legényke tetemére, mire újabb kérdések rohamozták meg.

Az a három késszúrás a szerencsétlen kínjait volt hivatott enyhíteni, hogy lelkét oda juttassa, ahol semmiféle földi gyötrelemnek nincs már jelentősége? Vagy épp megpróbáltatásainak betetőzését jelentette? Ki képes ennyi gyűlöletet táplálni egy ilyen szánalmas lény iránt?

Kitámolygott a halottasházból, és érezte, hogy lépései igencsak bizonytalanok. Nem tudta eldönteni, hogy a hullaszag-e az oka, vagy a halott odavonzotta az őt örökösen üldöző átkot. A friss levegő sem segített, csak tovább fokozta szédülését. Mindez a fájdalom, megpróbáltatás és kín túl sok volt a számára. Érezte, hogy sikítani és üvölteni akar, dühöngve venni föl a küzdelmet a világ összes fájdalmával és lelki gyötrelmével; érezte, hogy nem tud értelmének tovább parancsolni, valahonnét betörtek oda a démonok, akik rést hasítottak lelke védőburkán, és őrülettel, tébollyal és határtalan haraggal árasztották azt el. Iparkodott volna, de nem vitte a lába, imbolygott a Barbara-kápolna fala felé vivő ösvényen, előtte elterült a temető, telis-tele szegény bűnösök sírjával. Mennyi fájdalom és kín, mennyi romlásba döntött lélek és szertefoszlott remény! Itt pihent apja, haláltusájában eltorzult arca ismét felrémlett Melchior előtt. Majd hallotta atyjának utolsó, talányos szavait: A szent, emlékezz rá, féld őt! Melchior nem értette ezeket a szavakat. Melyik az a szent, akire emlékezzen, és akit félnie kell? Többre azonban apja erejéből nem futotta, meghalt, ajkán ezekkel a szavakkal.

A Wakenstedék átka kezdte hatalmába keríteni Melchiort. Nem volt számára menedék, a kápolna kapujában tört rá a roham, nem volt itt Keterlyn, nem volt az italból sem, ami néha-néha segített valamicskét. Melchiornak nem volt más választása. Az utolsó pillanatban, mielőtt még üvöltő tébolyulttá változott volna, össze tudta magát szedni annyira, hogy fejét teljes erejéből nekiverje a kápolnakert kőfalának. Végtelen fájdalmat érzett, de egyszersmind megkönnyebbülést is hozott számára, hogy értelmét elnyelte a fekete függöny mögött rejtőző alkonyat.

Melchior Wakenstede patikárius vérző fejjel összeesett a Szent Barbara-kápolna kőfala tövében.